Biacsi Ancsi blog

Kedves Ismerős és Ismeretlen, üdvözöllek világomban! :)

Nőlj fel!

A cím mindenkinek szól, aki egy kicsit is elégedetlen az életében bármivel. Szeretünk ezermillió kifogást és okot találni, hogy miért nem jönnek össze a dolgaink, születhettünk volna szerencsésebb csillagjegy alatt, de nekünk ez jutott. Mi a probléma az előző mondattal? Csupán az, hogy túl sok benne a de meg a volna. Felesleges körök. Nálam is előjönnek gyakran, főleg a kudarcaim után, hogy ez már megint, hogy történt? Mi lenne, ha... Kb. kiröhögöm saját magam már a feltételezéstől is, hogy mi lenne,ha. Hiszen, ha valaki igazán tudja, az én vagyok, hogy az életünk minden szegmenséért csakis saját magunk vagyunk felelősek, ott tartunk, ahová eljuttatuk magunkat. 

Kanada után úgy vetettem bele magam a munkába, mintha örök életű lennék. Mindent akartam csinálni egyszerre. Csináltam is, szerintem ami tőlem telt a maximumokat hoztam ki. Aztán jött az, hogy a munka gyümölcse majdnem beérett... Majd nem, tehát nem. A kudarcokat iszonyatosan nehezen doolgozom fel, pláne, hogy tűzön-vízen típus vagyok, aki ha csinál valamit azt teljes gőzzel. Sokáig nem tudtam hova tenni, hogy mi hibádzott, okoltam én mindenkit, csak saját magamat nem. Aztán nagy nehezen rájöttem, hogy nem a kudarcal van a baj, hanem arra, hogy nem feltétlenül voltam érett arra, amit elvállaltam. Csináltam ösztönből a feladatokat, mindenhol a maximumot akartam teljesíteni, de mentálisan nem bírtam el ennyi mindent, be kell látni a kudarcokból nagyon sokat lehet és kell is tanulni.

Évek óta nem találom a helyem karrier kérdésben, elég sok mindenbe bele fogtam, ami egy idő után csak rutin lesz és abszolút nem elégíti ki az agyam. Eljutottam arra a szintre, hogy ha tudom, hogy rajtam múlik minden, ezáltal a karrierem is, addig nem nyugszom, amíg meg nem találom azt, ahol és amiben maximálisan jól érzem magam. Tartozom ennyivel önmagamnak.

A héten láttam egy riportot Hosszú Katinkával, az új könyvéről szólt A magyar Iron Lady, ami tegnap jelent meg. A riportban hosszasan taglalta Katinka azt, hogy hogyan jutott el addig, hogy magáénak érezze, ezt az Iron Lady nevet, amelyet a kínai média ragasztott rá még 2011-ben egy verseny során. Beszéltek a londoni olimpiáról, hogy akkor miért nem tudott dobogóra állni. És elmondta, hogy úgy ment Londonba, hogy ez az ő olimpiája lesz, ezzel akkora terhet rakott magára, hogy nem tudta teljesíteni. A megfelelési kényszer nem engedte, hogy jobbat ússzon. Ha érdekel a riport itt megnézheted.

Azért szeretek sportolókat példaként hozni, mert pont az van meg bennük, amit magamban hiányolok, ez pedig a kitartás.

Nézd meg a saját életed, vedd szépen sorra azt, amit nagyon utálsz magad körül. Aztán ne hagyd ennyiben, gondold át, hogyan tudnál ezeken a dolgokon változtatni. Mert attól, hogy észleled a problémát még nem fog megoldódni. Van úgy, hogy azonnal nem tudod, hogy mit hogyan kéne tenni, de idővel úgy is rájössz. Mindenre meg kell érni, a boldog kapcsolatra, a gyereknevelésre, a jó karrierre. Nincs olyan dolog, amit ne tudnál megcsinálni, de van, hogy nem érzed magadban az ösztönt, hogy ez neked bizony menni fog. Akkor semmiképp ne kezdj még bele. Az idő jó barátunk és sok mindenre megtanít.

"Felejtsd el az összes okot amiért nem működhet, és higgy abban az egyben ami miatt menni fog."

Azt tudnod kell, hogy senkit nem vonhatsz felelősségre a saját életed miatt, te vagy az, aki változtatni tud.

"Légy az, aki vagy. Sose akarj más lenni, és akkor érett leszel. Az érettség nem más, mint hogy elfogadod az önmagaddá válással járó felelősséget, bármi legyen is az ára. Mindent kockára teszel, csak, hogy önmagad lehess – erről szól az érettség."

Osho

"Amíg élek, remélek..."

Alapvetően rossz hangulatban élünk. Meghatároz minket minden, melyik lábbal kelünk fel, milyen az idő, mik a hírek, kivel csalja A berky Hódit, ki szállt be Norbi update bizniszébe, mit gondol rólunk xy. Nem szabad megengednünk saját magunknak, hogy rajtunk kívül álló tényezők feleljenek a hangulatunkért.

Elcseszett az ország, az tuti. Folyamatosan nyavalygunk valamin. Leszoktam a híradó nézésről, mert nekem nem elég az a kis színes a végén, a sok negatív pedig nem érdekel, egyszerűen nem akarok hallani róla. Gyakorlatilag alig nézek tévét, a kereskedelmiken folyik a celeb-áradat. Rég rossz, ha őket kínáljuk fel példának a mai fiataloknak. Mit látnak? Hogy elég egy valóság show vagy egy Éljel-nappal Budapest és máris révbe ért, azért valjuk be tanulni is felesleges.

Mindentől függetlenül szeretem ezt az országot, azonban abban biztos vagyok, hogy mindenkinek aki itt él, ki kell alakítania a saját túlélési technikáját. Mégis hogyan? Vedd szépen sorba azokat a dolgokat, amelyeket örömmel teszel. Tűzz ki apró célokat, az aprók után nagyobbakat és ne engedd, hogy a külvilág bármerre is vezessen, ne sódrodj, maradj a saját útvonaladon.

Mindenfelől azt látom, hogy nagyon sok minden meghatározhat minket. A legnagyobb általánosságban a pénz, mennyi kapcsolatot, családot tett már ez tönkre? Miért, mert, ha van nem tudjuk azt megfelelően felhasználni, tisztelet a kivétel. Ha nincs, akkor meg jön ugye a görcs, hogy mit miből fizessünk be, hogyan osszuk be, miből lesz ruha, kaja, játék vagy gyógyszer a gyerekeknek?! De most rázzuk fel magunkat, nem azt mondom, hogy húzzuk le a rolót és ne gondoljuk a pénzre, de nem ez a legfontosabb, tudom, hogy szükséges, de ez egyelőre egy fizető eszköz és nem az élet értelme megszállott módjára hajtani.

Néhány példa erre, pár éve már találkoztam a new york-i taxis történetével, aki egy idős nénit szállított az otthonba. Annak a néninek talán az utolsó szép emléke maradt az életben, amit akkor kapott. Nem került neki sokba. Olvasd el!

http://www.sikerkozosseg.hu/cikkek/tortenetek/tortenet-egy-new-york-i-taxisoforrol

Aztán ugyancsak new york-i tévéstáb munkája, hogy riportereik koldultak volna kaját, de senki nem adott nekik, kivéve az otthontalan koldust. Nézd meg!

Természetesen azért ebben benne van az önreklám is, mert a tévéstáb logójával virító pólóban elég hihetetlen koldusnak gondolni. De ez pont lényegtelen, nem kell koldusnak lenni, ha egy ember kér és te tudsz adni, igen is tedd meg. Nem feltétlenül pénzről beszélek, adj olyat, amid van.

Ha nincs pénzed, adj neki egy kis időt, hallgasd végig, hidd el, hogy neki mindennél többet fog az érni. És te mit kapsz cserébe? Szeretet, mosolyt, pont olyan dolgokat, amelyeket nem tudsz megvenni.

Valóban elcseszett ez a világ, túl gyors, túl sok, a pénz áll a fókuszban. Sajnos. Azonban vagy Te és van a rajtad kívül álló világ, a Te világod, Te építed fel és rajtad múlik, hogy mi áll a fókuszodban. Amíg élek, én remélek...

A pillanat ereje

Nemrég vártam a reptéren a barátnőmet, aki legalább 10 éve része az életemnek. A mi barátságunk nem az a sülve-főve típus, de mindketten tudjuk, ha bármi történik a másik ott van. Amíg várakoztam átszellemülten figyeltem az érkezőket és a várakozókat. A pillanatot, amikor újra találkoznak gyermekek az apukájukkal, kisunokák a nagyikkal, szerelmes a párjával. Fantasztikus pillanat volt, amikor az amerikai kissrác óriási örömmel mesélte a nagyinak élményeit, persze angolul, a szupernagyi pedig itta a szavait, mindeközben a másik amcsi kislány fejjel beleesett nagyi óriás szatyrába, ami telestele volt nasival...

Nagyon elgondolkodtatott. Egyrészt a reptérnél személytelenebb hely nincs, mert mindenki siet, megy, rohan, másrészt a legbensőségesebb pillanatok mégis itt történnek.

Baromira nem vesszük észre a napi mókus-kerékben, hogy egy-egy pillanatnak mekkora ereje van. A baj ott kezdődik, hogy fel sem fogjuk néha, hogy ez egy mérföldkő volt, ott abban az adott pillanatban.

"Az a baj, hogy azt hiszed van időd." Buddha

Élünk, mint a robotok. Gépiesen. Felkelünk, rohanva öltözünk, mert reggel még 5 perc alvás is sokat dob, mindig késésben vagyunk, aztán dolgozunk, ki mit éppen. Vagy szereti a munkáját vagy nem, de mégis mit csinálna? Nem is élünk szerintem, csak létezünk inkább. Elfelejtünk élni, megélni a boldog pillanatokat, vagy a rosszakat, bármit. Nem értékeljük azt, amink van, sőt semmit.

Néha állj meg, csak nézz szét. Vedd észre azt, ami téged boldoggá tesz, legyél érte irtó hálás. Sajnos, sohasem tudhatod, hogy hol a vége. És akkor mi marad? Egy régi pillanat a lelkedben, az agyadban, ha egyáltalán elraktároztál bármit is magadnak.

 

 

Rajtad múlik, hogy mit, hogy élsz meg. A mérföldköveidnél lassíts egy picit, legyél magadra büszke, hogy mindezt elérted, de semmiképp ne állj meg. A bukásaidnál is kell egy kis szünet, gondold végig mi miért történt, és az egészből mi a tanulság. A legfontosabb, ha bármi történik veled éld meg a magad módján, mert egyszer csak azt veszed észre, hogy nincs tovább.

 

A kis mókuskerékből lépj ki, teremtsd meg a saját világod, ahol te vagy a győztes. Baromi nehéz, rengeteg sok bukás, átverés lesz közte, de ha kitartó vagy bármit elérsz.

 

Amikor az utadon vagy...

Későn érő típus vagyok. Ezt az is bizonyítja, hogy nem túl korán találtam meg azt, ami igazán én vagyok, amiben jól érzem magam. Vagyis ez nem teljesen igaz, mert gimi után egyből mentem a kommunikációs fősulira, mert egyet tudtam, beszélni szeretek, nagy baj nem lehet. Aztán elég hosszú út vezetett mire teljesen másik városban másik egyetemen beért a munka gyümölcse. Még ekkor sem volt tiszta a kép, hogy mi az ami engem igazán teljessé tesz.

Tavaly Szilveszterkor amikor jött a semmiből egy érzés, egy gondolat, akkor nem tudtam előre, hogy ez majd ilyen erősen az életem része lesz. A blog elindult, persze a facebook ereje hozta a csúcssikert eleinte, rengetegen olvasták, mert újdonság volt. Aztán megmaradt az a réteg, aki tényleg nyitott rám és az én világomra, hétről hétre meglepve egy-egy visszacsatolással, hogy mennyire átéli az adott témát.

Azt gondolom írni nem lehet csak teljesen őszíntén, ezt érezhetitek is minden bejegyzésemen. Mindent próbálok kiírni magamból, a legnagyobb mélységektől a fellegekig, mert azzal, hogy leírom, remélhetőleg te vagy előre okulsz és nem esel az én hibámba. Vagy átéled örömöm, bánatom, izgalmam. Nem érzem még, hogy életem csúcsán lennék, mert nem vagyok még. Valószínűleg nagyon sok hullámot, völgyet meg hegytetőt élek még meg. De egy valamiben biztos vagyok, már van valami amit létrehoztam. Valamit, ami nem csak engem tesz boldoggá.

"Kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek." Máté evangéliuma 7/7

Aztán amikor olyan emberekkel találkozol, akik még nem tudják mekkora tehetségek, csak teszik a dolgukat, te pedig kezded felnyitni az ő szemüket, hogy számára valóban nincsenek határok, na az egy igazi csoda pillanat. Történt ugyanis, hogy jött a szikra, csinálni kéne egy blogos fotó sorozatot, ami visszaad mindent ami én vagyok. Amilyen összetett vagyok ez kb. lehetetlen, de tudjuk, hogy nincs lehetetlen. Megismertem egy fiatal lányt, már korábban láttam képeit, akkor is megjegyeztem magamban, így hát felkerestem. A munka tökéletes összhangban ment, a képek lélegzetelállítóan visszaadták az én érzéseimet, és a fotós Dina is túllépett a számára eddig megszokottól.

Ha bárki szeretne egy örök emléket magának, bátran keresse, nagyon tehetséges és ami nem mindegy baromi jó áron dolgozik, itt megtaláljátok:

https://www.facebook.com/pages/Brightness-Photography/724003571012145

Tavaly Szilveszterkor nem hittem volna, hogy ez a blog ekkora utat jár be, és hol van még a vége?!

"Csak kétféleképpen élheted az életed. Vagy abban hiszel, hogy a világon semmi sem varázslat. Vagy pedig abban, hogy a világon minden varázslat."

Elárulom nektek, bárki képes varázsolni.

Minden okkal történik!

Az elmúlt hetek mozgalma után ma végre kipihenten ébredtem, tehát ideje írni. Van egy téma, ami mostanában különösen foglalkoztat. Ha valami ér, legyen az öröm, bánat, siker - mindig szeretek magamnak magyarázatot adni, hogy miért történt, úgy, ahogy. Sok mindenben hiszek, azonban egyetlen dolog van, amiben nem, ez a véletlen.

 

Most azonban volt egy téma, amire nem találok magyarázatot, se okot, se semmit. Magyarázat nélkül maradtam. De ennek is meg volt az oka, mégpedig az, hogy nem mindig akkor kapsz választ, amikor kellene. Meg kell rá érned, hogy felfogd, hogy értelmezd a miértet. Számtalan kapcsolatom (baráti, családi, régi munkahelyi) futott zátonyra.

Legalábbis azt hittem zátonyra, aztán rájöttem, hogy túl sok mindent nem értékelünk mindaddig, amíg el nem veszítjük azt. Szokták mondani, hogy ami nem szolgál, engedd el, ha tiéd visszajön, ha nem, akkor sosem volt a tiéd. Pontosan ez történt. Ami hiányzik az, az életed része, bármennyire is küzdesz ellene, bármennyire másként látod az illetőt, mint aki valójában. Valami célja van, hogy az életed része. Aztán van a másik véglet, amikor meg túlértékelünk kapcsolatokat vagy embereket. Túl fontos nekünk, a véleménye, a tettei, a hozzánk fűződő érzései, minden. Közben meg nem lenne szabad, hogy ennyire függjünk valakitől. Mert, ha nem azt teszi, gondolja vagy érzi, amit mi szeretnénk, akkor igazán fáj a pofon. Közben meg, hogy is várhatnánk mindezt? Mind különbözőek vagyunk.

Fogadjuk el, ha bárkinek más a véleménye, más a világszemlélete, mások a céljai. Attól még lehet jó ember, maximum csak nem egy az utunk. De nem kell azt feltétlenül kizárni végérvényesen az életünkből. Pláne nem szabad belemenni csúnyán fogalmazva a „ki hugyozik messzebbre” versenybe. Ez nem verseny.

"Boldogság az, ha amit gondolsz, amit mondasz és amit teszel harmóniában vannak egymással."

Röviden összefoglalva tehát nem mindig kapsz választ a kérdésedre, van, hogy nem a pofon fáj, hanem az, hogy nem érted miért kaptad. Hidd el a kirakós utolsó darabja is elő fog kerülni, időben. A kép tiszta lesz, te megkönnyebbülsz, és az élet megy tovább. Egyet azonban ne feledj, minden okkal történik.

A konklúziót magadban kell levonni, ami nem szolgál, hadd menjen. Vagy ha az nem megy, menj te a célod felé.

Pont ma olvastam egy gondolatot, miszerint csinálj valami olyat, ami megrémit. Hidd el felszabadító lesz!


 



Az élet túl rövid ahhoz...

A nők átlagéletkora 75 év Európában, a férfiaké öttel kevesebb. A percek pörögnek, az órák szaladnak, egy hét úgy telik el, mint egy pislantás. Volt. Nincs. Amikor Kanadába mentem kicsit féltem, hogy úristen, hogy fogok én kibírni egy hónapot a barátom nélkül, akivel sülve-főve együtt vagyunk évek óta. Vagy a családom nélkül, akikkel ugyancsak gyakran találkozom. Aztán a kinti egy hónap elszaladt, már ültem a torontói reptéren és azon tűnödtem, hogy már el is telt, vége, indulok haza.

 

Hogy mit akarok mondani ezzel? Nagyon sok mindent túl komolyan veszünk, amit valószínűleg nem kellene, aztán van, hogy olyan dolgokat pedig nem értékelünk, amelyeket meg nagyon is, hogy kellene. Aztán kifutunk az időből.


A szabályokat a saját életükben mi hozzuk magunknak, hogy mi a fontos, hogy mit szeretnénk elérni, azt magunkban döntjük el, senki nem kényszeríthet rá. Fontos, hogy legyen cél, mert egyébként mi motiválna, de gyakran a célt túlértékeljük. Megyünk valami olyasmi után, amit igazán nem is tudunk hová vezet. És közben elfelejtünk egy valamit, embernek maradni.


Nekem is kell, hogy motiválva legyek. Vannak céljaim, néha eltévedek, mint mindenki más. Viszont eddig gyakran estem abba a hibába, hogy vártam a visszaigazolásra, a figyelemre, az utamon való terelésre. Persze sokszor előfordult, hogy nem volt figyelem, se terelés, inkább csak degradálás, vagy döngölés. Kell az is. Jelen esetben pontosan ahhoz, hogy minden egyes lehurrogás után, amikor magamban a Brooklyn Hídról vetettem le magam, letöröltem a kis könnyeket, persze sunyiban, nehogy ettől is még "szőkébbnek" tűnjek és mentem előre. Csak előre.

Szóval azt tanácsolom, ha nem érzed, hogy mindenki a te oldaladon állna, azt ne vedd magadra. Az is téged szolgál, csak még nem érzed. A lecke, amit tőle kapsz, téged visz előrébb.

Tuti, hogy velem is van a baj, mert túl érzelmes vagyok, és túl sok mindent veszek magamra. Ennyit biztos nem kéne. Viszont, ha nem venném magamra, nem én lennék, nem lennék őszinte magammal sem. Az őszinteség a legfontosabb erény, sokszor fáj, de szükségszerű, ahhoz, hogy ember tudj maradni, ebben a felgyorsult, gépies, személytelen, célratörő, pénzhajhász világban.

Az élet tényleg túl rövid ahhoz, hogy csak úgy élj, lebegj a semmibe és csak sodródj. Legyen benned annyi akarat, hogy felelősséget vállalj magadért. Legyenek céljaid, nem baj, ha elbuksz, kelj fel és menj tovább. Csak egy valamit tarts szem előtt. Ne add fel, amit igazán szeretnél. Bonyolult várni, de még bonyolultabb megbánni.

Azt javaslom éld meg a pillanatot, ha kell örülj, ha kell sírj, szánj időt akire szeretnél, mert nem tudhatod mit hoz a holnap. Hagyd, hogy jól érezd magad, ne pörögd túl a dolgokat, ne rágódj, ne veszekedj. Vagyis tedd, ha úgy érzed, hiszen:

"Minden alakít rajtam, de semmi sem változtat meg."

Salvador Dali

 

Válassz, hogy változtathass!

Amikor újságíró lettem egyetlen téma volt amiről nem szerettem volna írni, ez pedig a politika. Egyszerűen nem érdekelt, úgy voltam vele, hogy meg vagyunk mi egymás nélkül. Most mégis erről írok. Kezdem a sztorit az elején. Néhány hónapja, amikor az egyik Martfűn induló polgármester jelölt megkeresett, hogy csatlakoznék-e csapatához, mint kommunikációs munkatárs kezdődött az egész, ez a jelölt Dorogi Attila volt. Felvázolta elképzeléseit, céljait, a csapat tagjait. Gondolkodás nélkül elvállaltam a feladatot. Hogy miért? Egyrészt, azt érzem, hogy Martfűn változtatni kell, mint a fiatal generáció tagja, látom, hogy mindenki megy amerre lát, mivel lehetőségünk nincs, sem diplomásként, sem szakmunkásként. Dolgoztam a helyi médiánál, de nem volt helyem, mivel a keret szűkös volt, így mennem kellett. Másrészt, ahhoz, hogy a város bármerre is fejlődjön új vezetőségre van szükség. Egy fiatal, lendületes, céltudatos emberre, azt gondolom Attila pont ilyen.

 

"Ha helyesen meghatározod a problémát, akkor szinte meg van a megoldásod."

Steve Jobs

A politika egy olyan téma, amiről mindenkinek van véleménye és az ami éppen van az sosem jó. Amikor elvállaltam a feladatot, akkor nem azt néztem, hogy milyen párt színeiben indul, hanem azt, hogy milyen céljai vannak. Először is, aki látta a kampány filmet tudja, hogy milyen programmal állt elő.

Aki nem látta volna:

Ezt követően jöttek a támadások, hogy ezt 30 év alatt szeretné majd megvalósítani? Nem, ezt nem lehetetlen ennyi idő alatt megvalósítani. Ő az, aki nem egyedül akarja megváltani a világot, egy olyan csapattal, aki szakmailag igen felkészült, naprakész. Másrészt olyan kapcsolati tőkéje van, amit hosszútávon kamatoztathat a város javára. Emellé jön a kormány támogatása, amely nem feltétlenül hátrány. Nézzük csak meg Kengyel pédáját, 4 év alatt mennyi fejlődés történt? Ehhez képest Martfűn? Nem akarok mutogatni a jelenlegi vezetésre, a vetélytársakra sem. Nem ez a célom.

"Nem szavazol? Ne panaszkodj!"

Egyetlen dolog azonban biztos, hogy ez a város gyermekkoromban virágzott, tele volt fiatallal, programokkal, fesztiválokkal, sportra volt lehetőség. Ehhez képest most inkább megszűnik az a kézilabdacsapat, amelynek több évtizedes múltja van. Azt gondolom, hogy minden martfűi feltehetne magának néhány kérdést, támadások helyett. Elég, ha magadban válaszolsz:

Elégedett vagy Martfű helyzetével?

Ha nem, akkor változtass!

Változtatni szeretnél? Akkor menj el szavazni október 12-én!

 

 

 

A koszos valóság!

Most néztem meg, ahogy bejelentkeztem a blogger oldalra, hogy nagyon rég írtam. Nem azért, mert nincs mit, minden nap tudnék egy kis szösszenetet, de szeretem megvárni, amíg leülepszik és nyomdaképessé válik. Nem látom értelmét, hogy minden nap kiposztoljak valamit, csak azért, hogy legyen. Persze jól esik a megkeresés, hogy mikor lesz már aktuális bejegyzés.

Jó volt most egy kicsit sódrodni az árral, kicsit szemlélni a világot. Azért is voltam "csendben", mert kellett egy kis inspirálódás, feltöltődés. Szemléltem rendesen és fel vagyok háborodva, mert nekünk embereknek semmi nem jó, sosem! Dolgozni nem akarunk, vagy keveset, de sok pénzért. Vagy egyáltalán nem, mert ott van a segély, amit az önkormányzat ad. Tapasztalat, komolyan munkanélküliek úgy jöttek be hozzám a meghirdetett pozícióval kapcsolatban, hogy nem kérdezett semmit, nyomjak egy pecsétet, aztán ő megy is. Megkérdeztem, hogy egyébként az állás nem érdekli vagy dolgozik máshol? Nem, nem dolgozik, de minek dolgozna, ha dolgozna, nem kapna segélyt! Az bravó, akkor hol a hiba? Miért tart ott a világ, ahol?

A legnagyobb gond az, hogy úgy élünk, mint a robotok. Sajnos ez a koszos valóság. Természetesen kell, hogy legyen benne rutin, de ne csináljunk már semmit érzelemmentesen. Hogy tudsz úgy élni, hogy elégedetlen vagy? Ha elégedetlen vagy, az újabb negatív dolgokat szül. Nem tudsz koncentrálni, a pesszimizmusodat ráragasztod a körülötted lévőkre is, ettől olyan borús hangulatban telik a napod, hogy rosszabb nem is lehetne. Pedig lehet. Ugyanis a vonzás törvénye itt is működik, ha elhiszed, bevonzod. Ha rossz dolgokra koncentrálsz, akkor az kerül fókuszba, ez egy ördögi kör. Amint a hozzáállásod megváltoztatod, már is más lesz a helyzet.

Az elmúlt egy hónapban próbáltam olyan szokásaimtól megválni, amelyek nem vittek előre. Hátra meg minek menjek? Ott már voltam! Amit igazán megtanultam, hogy legyek hálás. Miért? Mindenért! A szüleimnek, hogy akartak, anyukámnak, hogy megszült, hogy felneveltek. A lábamnak, hogy elvisz oda, ahová szeretném. Hogy látok, érzek, hallok! Nem nagy dolgok ezek, csak a mai felgyorsult világban elfelejtjük ezt, mert minden természetes. Azt gondoljuk ez alanyi jogon jár. Mi van a mozgáskorlátozottakkal vagy siketekkel és a vakokkal? Beszéltetek már ezekkel az emberekkel? Náluk kedvesebb, hálásabb emberekkel nem igen találkozol. Mi a titok? Tudják értékelni az életüket, így is, hogy nekik sokkal nehezebb.


Szóval rázd meg magad, ne sajnálkozz, ne legyél robot! Addig legyél hálás, amíg lehetsz, amíg van kinek hálásnak lenned. Az idő véges, ha úgy élsz, hogy beleposhadsz a hétköznapjaidba, akkor úgy kell neked. Van más lehetőséged is, csak ahhoz, ki kell nyitnod a szemed, és el kell kezdened élni...

A Te életed, a Te döntésed!

Először is óriási köszönet nektek, múlt héten több mint 4 ezren olvastatok. A megosztások helyszínét néztem és Észak-Európától kezdve, Ausztrálián át egész Amerikáig eljutott az írásom. Nekem hatalmas dolog. Egyrészt, mert tetszik nektek amit olvastok. Akikkel beszélgetek egy-egy bejegyzésről, azt mondják, hogy utána gondolkodóba esnek, hogy vajon mi a helyzet az aktuális témával kapcsolatban a saját kis életükben. Ez jó dolog, mert ha már elgondozol rajta, ott elindulhat valami a változás útján.

Ha már változást emlegetek, akkor menjünk egy kicsit mélyebben bele. A változás része az életünknek, szükségszerű. Azt viszont nem az élet dönti el, hogy milyen irányba változik az életünk. Ha változtatni szeretnél bármiben és legalább felismered, hogy változtatni kell dolgokon, szokásokon, az már a legelső lépés. Hogy merre tovább, az már a te döntésed.

Nem hiszek a csodákban, hiszek abban, hogy kemény munkával és iszonyatos kitartással bármit elérhetsz a világon, ha meg van benned minden alázat, erő, akarat, kitartás, remény. De az ötöslottó az nem opció. Persze van arra is esély, csak elég jelentéktelen. Ha meg van más módja annak, hogy változtass amin épp szeretnél, akkor tedd meg most. Szerintem, legalábbis nálam ez a következőképpen néz ki, elkezdek sokat agyalni valamin, aztán vágyom arra, hogy elérjem. Kitűzök egy célt, ez a második lépés miután beismertem magamnak, hogy vágyakozni nem elég. A cél érdekében dolgozom gőzerővel. Van, amikor nagyon hepe-hupás az út addig, sőt volt olyan is, hogy visszaküldtem saját magam a start mezőhöz, de előbb-utóbb mindig elértem. Mi van akkor, ha elérsz valamit? Elsőre legurul a kő a szivedről, majd vállon veregeted magad, hogy ez az megcsináltad. Érzed a sikert, hogy jó vagy valamiben. Akkor már tudod, hogy van benned ennél sokkal több is. Majd meghatározol újabb lehetetlennek tűnő célokat, amiket úgy is elérsz. Nelson Mandela-nak volt egy nagyon bölcs gondolata:
"Minden lehetetlennek tűnik addig, amíg meg nem csinálod!"

Nem hiszek a lehetetlenben. Régebben nem hittem, hogy bármit elérhetsz, hiszen mindennek korlátokat szabtam. Elsősorban az agyamban, hogy úgy sem tudom megcsinálni, stb... Gyakran voltam irígy, amit persze nem ismertem be magamnak.
Aztán elgondolkodtam azon, hogy akik kimagaslóan jók voltak valamiben, egyáltalán tudom én, hogy mennyi áldozatot hoztak azért, hogy épp ott tartsanak ahol? Dehogy gondoltam. Semmi nincs az életben ingyen. Sokszor hallom például, hogy sportolóink milyen sokat keresnek. Mihez képest? Nézzük meg a vizilabdásainkat, a kéziseinket, hogy mit tesznek le az asztalra. Semmiképp nem irigykedem az életükre. Gondoljatok bele, van szabadidejük? Évente kétszer két hét. Vagy az, hogy valaki profi sportoló legyen gyerekkora óta edz, nap, mint nap. Se játék, se nasi. Biztos irigykedünk még? Csak annyit akarok ezzel mondani, hogy nézzünk a dolgok mögé. Az éremnek mindig két oldala van, lehet csak a csillogóbb oldalt nézzük.

A múlt héten annyiszor elmondtam, hogy a Te életed, a Te döntésed, hogy most megérett egy bejegyzésre. Senki nem fog helyetted dönteni, elhatározni dolgokat. Neked kell megtenned, mert a Te életedről van szó. Honnan vársz segítséget, útmutatást vagy tanácsot? Segíts magadon! Ha elhatározod magad, menni fog! Persze lesznek buktatók, te is vissza küldheted saját magad a start mezőhöz, lehet, hogy kirántják alólad a talajt, de ne add fel. Ha feladod, akkor sosem akartad igazán.

Állj a sarkadra!

Visszatértem a mókuskerékbe, most munka munka hátán, de így jár az, aki lelép egy hónapra. Most meg rosszul esik, hogy mindenki szabadságon van, strandról meg tengerpartról posztolgat... Egy szót sem szólhatok, erre az évre már nekem is kijárt a jóból. A gond csak az, hogy még mindig nem megfelelően menedzselem a saját időm. A múlt héten néhányan érdeklődtek, hogy mikor lesz már új bejegyzés. Nagyon jól esett, aztán tegnap estig 19-en keretek meg, hogy mi a baj, miért nem írok és hogy hiányolják az irományom. Ez egy fél év blogolás után nekem óriási dolog, iszonyatosan jól esik. Ígérem, hogy próbálok minél többet adni a kis gondolataimból, mert úgy tűnik, hogy igény az van rá.

Hogy miért állj a sarkadra? Mert fáj a pofon, amit gyakran magadnak köszönhetsz. Ezt arra értem, hogy én gyakran elkövetem ugyanazt a hibát akár négyszer-ötször is. Vegyük például a baráti kapcsolatokat. Azt gondolom, hogy jó barát vagyok, aki meghallgat, segít, ott van, ha kell. Fordítva is ezt várná az ember. És ezen a ponton kell a sarkadra állni, mert amennyit kapsz, pontosan annyit adj vissza. Ha többet adsz és kevesebbet kapsz, azért fog fájni. Ha kevesebbet adsz, mint amit kapsz azt pedig később az élet hajtja be rajtad. Valahol azt hiszed ez a koszos valóság és csak a sors ismétli önmagát, aztán rá kell jönnöd, hogy csak te követted el újra a jól megszokott hibáidat. Mondd el, ha valami nem tetszik, mert az emberek szóból értenek. Nem önzőségből, de saját boldogságukat előtérbe helyezik, a barátok pedig háttérbe szorulnak. Ez az élet rendje. Viszont amikor a szőke herceg ismét lelép és fájni fog a seb amit maga után hagy, te akkor is maradj barát, csak húzd meg a határt, mert ha nem teszed, megint minden olyan lesz, mint régen. A barátság szorosabb, szinte elválaszthatatlan, aztán jön egy újabb herceg, te meg mehetsz a levesbe. Akkor nem a barát lesz a hülye, hanem te. Csakis magadnak köszönhetem majd, mert nem figyelsz oda a balanszodra. ha neked van időd gyerek, férj, kapcsolat mellett a barátaidra, akkor ugyanezt várod el tőlük is. Hiszen mindenkinek arra van ideje, amire szán.

 

a munkádban is ugyanez a helyzet. Ha kidolgozod a beled és elismernek, elérsz jobbnál jobb eredményeket, dolgozz még többet. A jövőben úgy is meg lesz az eredménye. Ha viszont beleteszed szíved-lelked, mindened és nem érzed jól magad, nem ismernek el, akkor tuti rossz helyen vagy.

 

Gyakran érzem belülről, hogy valami nem oké, bár én maga a szélsőség vagyok, a végletek véglete, aki mindent túlanalizál. Viszont a sors figyel a vágyaidra, a lehetőségeket mindig eléd teszi, csak gyakran észre sem veszed azt. Van úgy, hogy szeretnél valamit, de nem teszel semmit érte? Vagy nem mersz a megszokottból kilépni legyen az munka, kapcsolat, bármi? Akkor honnan várod a változást, a javulást, az előrelépést? Ha egy helyben togyorogsz, ott is maradsz. Ahhoz, hogy belső késztetéseid kielégítsd, figyelj oda, mire vágysz. Mit kell tenned érte? Elindulni a változás felé, senki nem teszi meg helyetted.

 

 

Állj a sarkadra és változtasd meg az életed! Ne nyavalyogj, ne gyárts kifogásokat, ne építs gátakat, hiszen bármit elérhetsz, mert minden agyban dől el. Ne legyél saját magad ellensége, ha az életed minden területén képes vagy megtartani az egyensúlyt, akkor nem lesz gond. Hiszen amit adsz, azt kapsz. Viszont a mennyiségre neked kell odafigyelned.